Az ’56-os magyar hősökre emlékeztünk

Az 1956-os magyar hősök emléke előtt tisztelegve tartott ünnepi megemlékezést a kézdivásárhelyi Református Kollégium és a városi önkormányzat október 23-án, pénteken 13 órától. A nap további részében a Kaszárnya előtti Hősök emlékműve előtt tartott megemlékezést a városi önkormányzat, valamint a helyi iskolák népes diákserege.

A református temetőben a Szoboszlay-kirakatperben kivégzett erdélyi vértanúk – Szoboszlay Aladár, Huszár József, Ábrahám Árpád, dr. Kónya B. István, Orbán Károly, dr. Ştefan Fîntînar, Lukács István, Tamás Imre, Tamás Dezső és Orbán István – emlékére állított kopjafánál a Református Kollégium tanárai és diákjai rótták le kegyeletüket és emlékeztek a magyar forradalom mártírjaira. Az emlékezők ünnepi műsorát Mike Bernadett, XI. osztályos diák szónoklata nyitotta meg, aki Albert Camus szavaival élve tisztelgett a magyar ifjak előtt: „a legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” Ruszka Sándor iskolalelkész beszédében Böjte Csaba atya bölcsességére hívta fel a jelenlévők figyelmét. „A sötétség ellen nem kell küzdeni, nem lehet azt kilapátolni, összetörni. Fényt kell gyújtani, bölcsességet, tudást kell az emberek szívébe ültetni.”

Az ünnepi megemlékezést a Kollégium IX. B osztályának műsorával zárták. Ezután az önkormányzat képviseletében Derzsi Gyula alpolgármester nyújtotta át ünnepi koszorúját a temetőben felállított kopjafánál.

„Tartsanak meg hitünkben 1956 hősei

Kézdivásárhely önkormányzata és a város középiskolái idén is közösen emlékeztek a forradalomra. Este az öt középiskola tanulói és pedagógusai fáklyákkal és gyertyákkal vonultak a Gábor Áron térre, majd együtt érkeztek a megemlékezés helyszínére, a volt hadapródiskola előtti Hősök emlékművéhez. Ezt megelőzően a Magyar Polgári Párt önkormányzati képviselői és a Gábor Áron Szakképző Líceum tanárai megkoszorúzták az 1956-os emlékművet, Vetró András szobrász alkotását, ahol a 15. gyalogezred hagyományőrző katonái álltak díszőrséget.

Az egykori kaszárnya előtti téren, a világháborús hősök emlékműve előtt több százan gyűltek össze. Az alkalomhoz illő zenés-verses műsort – Kormorán- és Ákos-dalokkal fűszerezve – a Nagy Mózes Elméleti Líceum tanulói mutatták be Nagy-Babos Tamás magyartanár és Pakó László zenetanár irányítása alatt. Egyetlen beszéd hangzott el, Tell Edit alpolgármester Paks testvérváros üzenetét tolmácsolta. „Tartsanak meg hitünkben és akarásunkban 1956 hősei. Mutassunk példát egymásnak és legfőképpen gyermekeinknek, mutassuk meg a hétköznapok és az ünnepek értelmét, legyen kitartásunk, türelmünk egymáshoz, mindenekelőtt a gyermekekhez és a fiatalokhoz, tanítsuk meg őket a példaképek vállalására, a tisztesség és az igazság melletti kiállásra. (…) Történelmünk, nyelvünk, tudatunk megszabta közös gondolkodásunkat, közös múltunkat és közös jövőnket – közös jelenünket is. Döbrentei Kornél gondolatait idézem zárszóként: „Nem kerülhetjük ki a sorskérdéseinket. „Sors nyiss nekem tért”, így Petőfi. Mi sem várhatunk a sült galambra, amely galamb már amúgy sem az idilli béke totemmadara. Azt mondom: Sors, nyitunk tért magunknak! Most ez az elszántság látszik, érződik végre nemzeti szinten. Még ha vannak, lesznek is ádázul működő ellenerők. Hát ideje elővenni a hit pajzsát. Éljünk vele úgy, hogy magunk elé tartjuk, és közben használjuk az agyunkat is!” – mondotta Paks város elöljárója.

A magyar és a székely himnusz eléneklése után az ünnepség koszorúzással és gyertyagyújtással ért véget.

Forrás: sajtóiroda és Iochom István (Háromszék napilap)

***

Tell Edit alpolgármester asszony beszéde, elhangzott 2015. október 23-án, Kézdivásárhelyen, a Hősök emlékműve előtt:

Tisztelt Ünneplők, Emlékezők!

Kedves Gyerekek!

Kedves Kézdivásárhelyiek!

Nagy kincs a dió. Ezt minden ősszel megállapítjuk. Az elfagyott diófánál kevés keservesebb látvány van.

Keserves érzés, amikor az ember tavasszal a télre gondol, és már akkor a szükség jut eszébe.

„Valahogy majd csak felnő gyermekünk” – írja Zalán Tibor egy versében.

De hogyan?

Hogyan?!

Kétféle gyerek van. Kétféle ember.

Aki lehajol a dióért, akkor is, ha egy ideig nem tudja lemosni a kezéről a nyomát. Kerül, amibe kerül.

És aki nem hajol le érte: mert vagy lemond róla, vagy megveszi. Kerül, amibe kerül.

De nem véletlenül kétfajta a gyerek, kétfajta az ember.

Kétféle példát lát.

– Az ősöket vállaló, tisztelő, a nemzetet, a közös érdekeket és értékeket szem előtt tartó felnőttet, vezetőt

– és a felszínes, formális, formálisan tisztelgő képmutatót, az egyéni érdekeket szem előtt tartó felnőttet, vezetőt.

– A szolgálatkész felnőtt gyereket, aki őszintén, alázattal segíti a szüleit

– és a felnőttként is a szüleire támaszkodó számítót.

– A dolgos, csendes, természetet tisztelőt

– és a nagyhangú, okoskodó, mindenből hasznot húzó érdekérvényesítőt.

– Szent Istvánban és intelmeiben, Mária Teréziában és Klebelsberg Kunóban a haladást, 56’ eszméiben az okos és őszinte bátorságot látó embert

– és a sunyi, a küzdelmet gyávaságból, tunyaságból megtagadó embert.

Hosszan sorolhatnám.

Hölgyeim és Uraim!

Kedves Gyerekek!

Megkerülhetetlen a felelősségünk. Megkerülhetetlen a vállalásunk.

Nem csupán gyerekeink tekintetében. Egymás tekintetében is.

Az élet tekintetében is.

Véges és korlátos az életünk. Értelmet kell adni ennek a létnek azáltal, hogy visszatérünk kultúránk szellemi gyökereihez, hogy segítségükkel újrarendezzük életünket.

Nincsenek tökéletes megoldások. Az ember, a legjobb szándékú sem tökéletes.

A történelem sem steril.

A rögeszmék és hamis ideológiák felsebezték, beszennyezték.

De: akarjuk megértetni 1956 eszmeiségét, titkát.

Azt, ahogy akkor rövid idő alatt, órák alatt hatalmasat nőtt a magyar nemzet. Váratlanul, félelmetes gyorsasággal vált az addig tőle idegen eszme végrehajtóinak vélt tömeg magyarrá.

Kimondták, hogy: elég! A nép nem bírta tovább.

A nép nem akart tovább hamis célokat szolgálni, idegen szokások szerint élni.

Akarjuk tudni ennek a forradalomnak a mélységeit, ami a mai eszünkkel szinte felfoghatatlan, megfejthetetlen.

Akarjuk érezni és érteni minden indulatát, lelki tartalmát. Érteni a nyelvet, a közös nyelvet. Azt az anyanyelvet, ami a forradalmárok közös nyelve volt, ami az elmúlt ezer évben nemzetté alakított egy közösséget.

Engedjék meg, hogy Nemeskürty Istvánt idézzem:

„Ha megértjük, hogy nyelvünkben élünk, kinyílik előttünk történelmi múltunk is, az ezeréves keresztény magyar állam élete, tragédiáival, diadalaival és tanulságaival; s ha kinyílik, könnyebben lelhetjük meg a jövőbe vezető utat; a nemzet akkor közös akarattal döntheti el: miből, mikor, mennyit hasznos átvenni a pénzimádatba bódult nagyvilág vívmányaiból…

Nyelvünk, mint gondolatközvetítő eszköz önmagában nem csodagyógyszer. Cselekednünk kell végre.

Lássunk hozzá Petőfivel: építsünk együtt végre egy új világot, mely szebb a réginél…”

Amire most – Tisztelt Kézdivásárhelyiek! Kedves Gyerekek! – jelen helyzetünkben, külső szorongattatásunk és belső feszültségeink okán és ellenére, minden reményünk és esélyünk megvan.

Tartsanak meg minket hitünkben és akarásunkban 1956 hősei.

Mutassunk példát egymásnak, a gyerekeinknek.

Mutassuk meg a hétköznapok és az ünnepek értelmét.

Legyen kitartásunk, türelmünk egymáshoz – és mindenekelőtt a gyerekekhez, a fiatalokhoz.

Tanítsuk meg őket a közös nyelven megismert példaképek vállalásához.

Tanítsuk meg őket az állhatatosságra, az őszinteségre, a helyes választására.

Az 56’-os tiszta, csendes indulatokra, a tisztesség és az igazság melletti kiállásra.

Tanítsuk meg őket a természet törvényeire.

Ne féljünk kimondani és megtanítani gyerekeinknek a keserves élettapasztalatainkat. Megtanítani őket arra, hogy szükség van minden őszinte, igaz mozdulatra, akarásra, előre gondolkodásra.

Helyes választásokra.

Le kell hajolni minden szem lehullott dióért. Aztán gondosan kiválogatni az egészségeseket.

Tudni kell válogatni és választani!

Tudni kell takarékoskodni szavainkkal és tervezni cselekedeteinkkel.

Vállalni a jelen példaképeit.

Közösen gondolkodni és egy irányba nézni.

Szívből örülök, hogy ma együtt lehetek Önökkel. Hogy 1956-ra, a hősökre együtt emlékezhetünk. Köszönöm Önöknek.

Történelmünk, nyelvünk, tudatunk megszabta közös gondolkodásunkat, közös múltunkat és közös jövőnket – közös jelenünket is.

Döbrentei Kornél gondolatait idézem zárszóként:

„Nem kerülhetjük ki a sorskérdéseinket.

„Sors nyiss nekem tért”, így Petőfi. Mi sem várhatunk a sült galambra,

amely galamb már amúgy sem az idilli béke totemmadara. Azt mondom: Sors, nyitunk tért magunknak! Most ez az elszántság látszik, érződik végre nemzeti szinten. Még ha vannak, lesznek is ádázul működő ellenerők. Hát ideje elővenni a hit pajzsát. Éljünk vele úgy, hogy magunk elé tartjuk, és közben használjuk az agyunkat is!”