A labda arannyá válik kezében

A kézdivásárhelyi Szabó Gabriella három éve erősíti a franciaországi Celles-sur-Belle kézilabdacsapatát, amellyel remek szezont zártak, kiharcolták a felsőbb osztályba lépést. A tehetséges jobbátlövőnek is jól ment a játék, ennek elismeréseképpen újabb egy évre meghosszabbították szerződését. A 28 éves játékos itthoni vakációja közben adott interjút lapunknak.

 

– Milyen idényt zártak a csapatával?

 

– Nagyon jó szezonunk volt, mindössze egy meccsen kaptunk ki. Két éve estünk ki a másodosztályból, miután lecsökkentették a csapatok számát, az első harmadosztályos idényünkben pedig másodikként végeztünk egy 1. ligából visszaminősített csapat mögött, idén viszont eljött a mi időnk, és feljutottunk. A harmadosztály elég gyengének tűnhet így elsőre, az igazat megvallva, én is kétkedve maradtam ott, de elég jó színvonalú a bajnokság, az első négy-öt csapat simán eljátszhatna a román élvonalban.

 

– Játékosként hogy teljesített?

 

– Nekem is jól ment a játék, meg vagyok elégedve. Úgy érzem, évről évre egyre felszabadultabban játszom. Első évben hozzá kellett szoknom a másfajta mentalitáshoz, ami sokkal felszabadultabb, mint itthon. Ez nem volt egyszerű az itthoni beprogramozottság után, nem olyan könnyű döntéseket hozni mind meccsen, mind edzéseken. A túl nagy szabadsághoz is hozzá kell szokni.

 

– Ebben a felszabadultságban látja a fejlődését?

 

– Igen, abban, hogy mentálisan felszabadultam, most már tudom, hogyha tévedek, vagy netán kikapunk, akkor is ugyanúgy néznek majd rám, emberként is, játékosként is, ez Romániában sajnos nem így volt. Odakint nem kell annyira görcsölni, és pont a nyomás hiánya miatt egyszerűbben, gördülékenyebben megy a játék. Továbbá itthon megvannak a nagy fizetések, amire nincs garancia, hogy meg is kapod, ott pedig tudod biztosra, hogy amit vállaltak, azt teljesítik, és ez nagy megnyugvás egy játékosnak.

 

– Ezek szerint jól döntött, amikor belevágott az ismeretlenbe, három évvel ezelőtt.

 

– Mindenképpen jó döntés volt, akkor a látatlanba mentem ki, semmit sem tudtam a csapatról, csak abban voltam biztos, hogy anyagilag biztonságban leszek, ami nagyon fontos volt számomra, mivel Bákóból hathónapnyi hiánnyal távoztam.

 

– Mit kell tudni erről a közösségről?

 

– Ez egy 4000 lakosú település, ahol második otthonra leltem, kézilabda szempontjából is és emberileg is. Lett volna esélyem nagyobb szinten is játszani, de a maradás mellett döntöttem. Mindenki nagyon kedves és arra törekszik, hogy nekünk, játékosoknak mindenünk meglegyen, hogy a legmagasabb szinten tudjunk teljesíteni. Olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikre bármiben számíthatok. És ezek a személyek nem fizetésért, hanem önkéntesként dolgoznak, a játékosokon, az edzőn és a titkárnőn kívül senki sincs fizetve, és jobban végzik a dolgukat, mint sok itthoni fizetett klubvezető. Nem a pénzért, hanem mert szeretik. Úgy kell elképzelni, hogy meccsenként átlagban 1000 szurkoló van a lelátón, de volt már olyan, hogy 1300-an biztattak minket. A következő szezonra már májusban elfogyott a bérletek javarésze.

 

– Milyen célokat tűztek ki az új idényre?

 

– A klub jövőre ünnepli fennállásának 40. évfordulóját, és kidolgoztak egy tervet, hogy feljussanak az élvonalba, ha nem is rögtön az első évben. Ennek érdekében igazoltak új játékosokat is. A szabályok értelmében a másodosztályban három külföldi lehet egy csapatban, ami a helyi tehetségekre nézve nagyon helyes, viszont minket, külföldieket kellemetlenül érint, sok olyan értékes játékos van, aki még mindig csapatot keres.

 

– Önnek mégis meghosszabbították a szerződését, ennyire értékelik a munkáját.

 

– Ez pozitív visszaigazolása a háromévi munkámnak, idén tudtuk, hogy nehéz lesz a külföldieknek, és nagyon jólesett, amikor már februárban megkerestek a szerződéshosszabbítással. A három év alatt mindössze egy edzésről hiányoztam, és egy meccset sem hagytam ki, ami elég komoly rekordnak számít, mivel ott minden kis sérülést komolyan vesznek, és egy-két nap pihenőt írnak elő. Ez ott normálisnak számít, itthon nem ehhez szoktunk hozzá, ott minden pici dologra figyelnek, nehogy nagyobb gond legyen belőle.

 

– Másképp viszonyulnak a sportolókhoz, mint mondjuk itthon?

 

– Kint nagyon felnéznek a sportolókra, nagyon tisztelik őket, függetlenül attól, hogy mit sportolnak. Nem tudunk kimenni úgy az utcára, vagy akár a szomszédos 60 ezres városban egy étterembe bemenni, hogy valaki ne kérdezzen valamit tőlünk. Nálunk olyan meccselőtti bevezetés, játékos behívás van, mint a Bajnokok Ligájában, fényeffektusokkal, kivetítésekkel, leírhatatlan, ami ott történik ebben a kis faluban, mindig azt mondom, ezt látni kell, mert nem lehet elmesélni.

 

– Nyilván sokat számítanak a dobott gólok, de ebben mérik-e egy játékos értékét?

 

– A nézők és laikusok csak azt nézik, hogy ki dob több gólt, de az edzők, klubvezetők mindent mérlegelnek. Például két éve indítottak egy olyan kampányt, hogy nem hoznak olyan játékosokat, akik kicsapongó életet élnek, és volt, akinek épp ezért nemet mondtak. Nemcsak a támadást, hanem a védekezést is nézik, hiszen a kézilabdának a védekezés a legfontosabb része. Az sem elég, ha a meccsen dobsz, mondjuk tíz gólt, és az edzéseket végiglazsálod…

 

– Mit jelent az ön számára a kézilabda?

 

– Az egész életemet. Tízévesen fogtam neki és a líceumban döntöttem el, hogy profi kézilabdázó leszek, rájöttem, ha keményen dolgozni, ebből meg tudok élni, és azóta csak erről szól az életem. Nagyon sokat kaptam a sportágtól, sajnos tudom, hogy ez pár év múlva be fog fejeződni, nem is tervezem nagyon hosszúra, próbálom időközben kialakítani a kézilabda utáni életemet. Az edzősködésbe is belekóstoltam, de az nem az én műfajom. Szeretnék a sport mellett maradni, de valamilyen más formában.

 

– Mit tart a legfőbb erősségének?

 

– Először is a balkezemet, ami már kiskoromban is előnyben részesített másokkal szemben, sokszor nem voltam annyira jó, mint egy jobbkezes, de mindig a balkezeseket választották ki előre. Ritkaságszámba megy, idén egyedül én voltam balkezes a csapatban, jövőre is csak ketten leszünk, úgy néz ki. A másik a kitartásom, hogy mindig százszázalékosan koncentrálok edzésen és a legjobbat próbálom kihozni magamból. Ez meccseken is meglátszik, azt szokták mondani, ahogy edzel, úgy játszol.

 

– Gondolkozott a hazatérésen?

 

– Nem valószínű, hogy Romániában fogok játszani, nem hiszem, hogy mentálisan megbírnám ezt a terhelést. Már nem tudnám elviselni, hogy egy edző lekezelően beszéljen velem. Szerencsére igen sokat fiatalítottak a román bajnokságban, de még mindig vannak olyan edzők, akik a 20 évvel ezelőtti módszereket alkalmazzák, és nem biztos, hogy én ezt helyén tudnám kezelni, azok után, hogy láttam, másként is lehet. Ezenkívül már nem tervezek olyan sokat a sportágban, persze sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, személyenként változik, hogy ki meddig bírja, van, aki abbahagyja 30 évesen, mások pedig negyvenhez közel is elég magas szinten játszanak.

 

– Mit tanácsolna azoknak, akik hivatásos sportolók szeretnének lenni?

 

– Egyszerű: munka, munka, munka. Lehet, hogy sok lemondással jár, és eleinte nincsenek is eredmények és nem látjuk a végét, de aki tényleg rákoncentrál és dolgozik, közben pedig az életmódjára is odafigyel, az révbe ér. Nem minden a tehetség, fiatalkorban lehet elég, de felnőttkorban már nem, ha nem dolgoznak rá. A befektetett munka és a kellő hozzáállás, a komolyság hozza meg a várt eredményt.

 

Forrás: Székely Hírmondó, Bartha Zsófia


2015. augusztus 5.