A legendás Omega együttes Magyarország egyik legismertebb és legsikeresebb rockbandája, amely 54 éve tarol minden színpadon, minden fesztiválon, minden házibulin, minden koncerten. Fáradhatatlanul, vérprofin, mégis mindig kicsit megújulva.

 

A hatvanas évek óta újra meg újra lenyűgöző fellépésekkel szolgálnak, nemzetközi sikerük generációról generációra terjed, előadásaik színvonala pedig sohasem csökken. Sokak számára hihetetlen volt őket az Őszi Sokadalom színpadán látni, hiszen jártak olyan idők is, amikor álmodni sem lehetett arról, hogy az Omega valaha magyarlakta területen léphet fel. Kézdivásárhelyi koncertjük hangzásban, látványvilágban és energiában is felülmúlt minden várakozást. A csapat mindenkori frontembere, Kóbor János közvetlenül a fellépés előtt adott interjút.

 

– 54 év. Meg lehet saccolni, hogy hányadik koncert a kézdivásárhelyi?

– Tulajdonképpen ez már az 55. év, s ha úgy számolom, hogy évente százötven koncertet adtunk, akkor ez valamivel több, mint nyolcezer. De maradjunk a nyolcezernél.

 

– Nem lehet könnyű ennyi év zenei anyagát összesűríteni egy kétórás koncertbe. Hogyan választanak repertoárt, van zenekari harc egy-egy dallal kapcsolatban?

– Nincs harc köztünk semmiben, nemhogy dalválasztásban. Mi is nagyon jól tudjuk, hogy mi az, amit kötelező eljátszani, ha szeretjük, ha nem. Mindig frissítünk kicsit, hogy a meglévő 300-350 dalunkból ne mindig ugyanazt a 20-25-öt játsszuk el. Ez számunkra sem lenne befogadható. Koncertjeink általában 25 számból állnak, abból körülbelül nyolc dal olyan, amit mindig el kell énekelni. Ezeken is szoktunk trükközni, minimális változtatásokat végzünk rajtuk, hogy a hangzásuk megmaradjon, de számunkra legyen egy kicsit más.

 

– Hihetetlen látványos koncerteket adnak, és nem csak az elmúlt években, hanem évtizedek óta. Az Omega azóta használ látványelemeket, amikor más még azt sem tudta, lehet ilyet. Miért volt fontos ennyire magasra tenni a mércét?

– A mi szerencsénk és a mi törekvésünk, hogy nagyon hamar, még a hatvanas évek vége felé kijutottunk Angliába, és ott idejekorán megtudtuk, hogy mindaz, amit addig csináltunk, nem ér semmit. Akkor volt már Led Zeppelin, Rolling Stones, The Beatles. Egy egészen más világba csöppentünk bele, ott kellett eldönteni, hogy vagy megpróbáljuk merészen ezt a színvonalat célba venni, vagy abbahagyjuk. A britekkel szemben az amerikaiaknak nem volt esélyük, a hatvanas években egyértelművé vált, hogy ezt a műfajt csak az tudja csinálni, aki ott született Nagy-Britanniában.

Arra is rájöttünk, hogy Nagy-Britanniában minden utcasarkon van Omega, csak sokkal jobb, így nem sok esélyünk lesz ott érvényesülni. Viszont azt is tudtuk, hogy a világ többi része célba vehető. Szerintem ez akkor egy jó felismerés volt. Mi nem azt akartuk bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk, mint a Led Zeppelin, ez azóta sem sikerült senkinek. Azt próbáltuk kitalálni, hogy mi az, amivel mi a kontinensen olyan hatást tudunk elérni, mint az angolok. Az a nagy szerencse, hogy az Omegának sikerült egy egyéni, sajátos, kicsit kontinentális zenét létrehozni, amitől még az angolok számára is érdekesek lettünk. Természetesen, számunkra az is nyilvánvaló volt, hogy a briteket nem tudjuk meggyőzni, hogy a mienk egy jobb világ, de rajtuk kívül mindenhol máshol komoly elismerést hozott.

 

– Hogyan látja, miben változott a zene 54 év alatt? Van kedvenc, mai zenekara?

– Az előbbi válaszomból is kiderült, hogy én abszolút anglomán vagyok. Velem még a Doorst is elég nehéz volt elfogadtatni az elején, aztán én is beláttam, hogy ők rendben vannak. Utánuk is volt néhány zenekar, akiket elismertem és elismerek, mint például az Aero­smith és Bon Jovi. Számomra a nyolcvanas évek közepéig volt rock and roll, onnantól kezdve elkezdett önismétlődni a műfaj. Számomra az utolsó berobbanó rockzenekar a U2 volt, amely a mai napig valami egészen különleges dolgot ad zenében.

Azt veszem észre, hogy maximum olyan van, hogy „jó, de olyan mint a”. Szeretem a Cold­playt, de az olyan, mint a U2. Már a U2 is kicsit „olyan” volt, de bennük volt valami plusz. Mi még mindig keresgélünk olyan esetleges „stílusmódosíthatóságokat”, amelyek a több mint hatvanéves rock’n’roll műfajban valami érdekeset hoznak. Azért fordultunk nagyon a klasszikus és szimfonikus zene irányába, mert nekem mindig Liszt Ferenc volt a példakép. Ő zeneszerző, mi dalkomponisták vagyunk. Kiderült, hogy nagyon jól ötvözhető a kettő, és a szimfónia, rapszódia, oratórium eljuttatott oda minket, hogy idén belevágunk még egy új anyagba, amely ezek hatására született. Új számokat írtunk, amelyekből egy új albumot szeretnénk összerakni, Testamentum címmel.

 

– Mikorra tervezik az új albumot?

– Az 55. évünkre készül el, tehát 2017-re. Szeptember 23-án lépünk pályafutásunk 55. évébe, s ez alkalomból szeretnénk új anyaggal ünnepelni. Nem felejtjük el az emblematikus dalainkat sem, ezek továbbra is elhangzanak a koncertjeinken. Az új album és az új koncertek stílusa a szimfónia, a rapszódia és az oratórium felé közelít.

 

– Hatalmas örökség az önöké. Kinek adják át ezt?

– Lehet, hogy egy utópia, amire én gondolok, de úgy érzem, az Omegának az a legfőbb jellemzője, hogy mindig egy csapat volt. Ha megnézzük a magyar zenekarok többségét, a legtöbb frontembere önállósította magát. Nálunk nem ez a tendencia, mi szeretnénk egy Omegát fenntartani, amíg csak lehet. Az Omega-életművet tovább kell játszani, és mindig oda kell fejleszteni, hogy játszóképes legyen. Csak így tud fennmaradni. Nagy sportrajongó vagyok. Úgy képzelem el, mint a Real Madridot: régen volt Di Stefano meg Puskás, ma van Ronaldo, Bale és Benzema, de maga a Real Madrid az a Real Madrid. Az Omega is ilyen legyen: játsszák a Gyöngyhajú lányt, a nagy nótákat, és amíg ez folyamatában vihető tovább, addig vigyék. Mi, öregek itt vagyunk, de tőlünk sem várható el, hogy örökké éljünk. Életfogytig rock’n’roll. Mindig ezt mondom. De azt nagyon jó lenne tudni, hogy van egy olyan csapat, amely ezt az életművet viszi tovább, amikor esetleg már nem mindenki tud itt lenni.

 

Ménessy Kinga Kitty



2016. szeptember 1.