„Nem mondunk le a piros-fehér-zöldről”

Immár 30. éve annak, hogy Kézdivásárhely főterén felvonulnak a fiatalok, a városi oktatási intézmények diákjai, a hagyományőrző csapatok és a környező falvak képviselői. A magyar forradalom és szabadságharc évfordulójának 171. évében Kézdivásárhelyen több ezer ember ünnepelt együtt Gábor Áron szobra mellett, és lobogtatta a magyar és székely zászlót.

A kézdivásárhelyi március 15-i ünnepség idén sem újított, a jól bevált forgatókönyv szerint 11 órakor kezdetét vette az iskolások felvonulása, majd a falvak ízes és hangos énekléssel tűzdelt parádéjával zárult. Idén is részt vettek a hagyományőrző lovashuszárok, a Kézdiszéki Huszárhagyományőrző Egyesülete Pál Olivér, hagyományőrző huszárhadnagy vezetésével, valamint a felsőháromszéki lovasok összefogásának köszönhetően, több mint 20 lovas zászlóval vonult fel Kézdivásárhely főterén. Kevéssel 12 óra után kezdetét vette az ünnepi műsor is, amelynek főszereplői a Historica zenekar, a Tanulók Klubja fúvószenekara, Kalányos Roland, Bartók Botond tanuló, Bajkó Edina színművész, Kovács Andrea, a Zúg Március szónokverseny győztese, valamint Puskás Cynthia-Laetícia, a március 15. tiszteletére szervezett szavalóverseny nyertese voltak.

A műsor a régi székely himnusszal indult, amelyet Bartók Botond, a Nagy Mózes Elméleti Líceum X. B. osztályos tanulója adott elő. Őt követte Kézdivásárhely polgármestere, aki beszédében nyomatékosította: jöjjön bármennyi felszólító levél a hatalom részéről, a piros-fehér-zöldet és a kék-aranyat nem adja soha. „Álmodtam egy világot magamnak, mondja a népszerű dal. És folytatja: itt állok a kapui előtt. Nos, én még nem állok a kapui előtt. Abban a világban, amit álmodtam, nincs elnyomó erő, és nincsenek különbségek. Nincs felszólítás és esztelen hatalom. Nincsenek kisebbségek és többségek, együtt élő nemzetek vannak. Identitásunk, nemzeti tudatunk, önrendelkezésünk szabad, értékeink és hagyományaink vitathatatlanok, szimbólumaink sérthetetlenek. Álomvilág lenne? Nem. Miért? Mert van hitem a magas falak előtt. Hiszek abban, hogy lehetséges. Van mód a változásra, a másképp gondolkodásra, a hatalom más szemléletére” – hangzottak az elöljáró szavai, aki Kányádi Sándorra emlékezve, a költő egyik meghatározó gondolatával folytatta mondandóját: „Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, magyarul gondolkodunk, magyarul tanulunk”. Beszédünket és gondolkodásunkat még nem korlátozták, tanulásunkkal már próbálkoznak. Ki gondolta volna, hogy a 21. században még kell hasonló csatákat vívni? Vajon Gábor Áron és Petőfi gondolta volna? Mi végre volt a szabadságharc, a sok kiontott élet, a feláldozott katona, mi végre szólította Petőfi talpra a magyart, ha 171 évvel később még mindig ott tartunk, hogy fenntartásokkal kezelnek bármit is, ami piros-fehér-zöld?” – tette fel a kérdést, majd kijelentette: „A zászlónk lobogni fog, és ezt a földet szeretni fogjuk”.

Kovács Andrea, a Zúg Március szónokverseny győztese a diákok hangjaként intézte szavait a közönséghez, aki a szónokverseny nevéből kiindulva építette fel beszédét. „Itt, Székelyföldön a zúg és a zug egyformán hangzik. (…) Március 15-e egy zug, egy óvóhely, menedék, megtartó erő mindannyiunk számára. Egy zug a felvonulásra, az emlékezésre és az ünneplésre. De számomra nincs annál lélekbizsergetőbb érzés, mint mikor ebben a zugban felzúgnak az indulók. Száll a levegőben a nevetés, amit megédesít a vattacukor illata. A derűt ellenpontozza a centrumi Gábor Áron szigorú, határozott tartása. De még őt is ellágyítja a cserkészek állhatatos díszőrsége. (…) És van még valami a levegőben. Valami megfoghatatlan, ami beragyogja ezt a napot. Az együttlétből keletkezik, a mosolyokból ébred, az énekléstől lesz boldog. És felzúg március idusán ebben az eldugott kis zugban. Az ünnep. Nekem így zúg március. Azt zúgja, hogy figyeljünk egymásra, figyeljünk jeles napjainkra, figyeljünk múltunkra, hőseinkre” – mondta az ifjú szónok.

A rendezvény egyik díszszónokaként Ft. Kató Béla református püspök szólt az egybegyűltekhez, kiemelve: 1848. március 15-e faggat bennünket. „Faggat elsősorban nemzeti létünkről, sorsunkról, a jövőről, a megmaradásról és annak titkairól. De faggat minket az ünnep mibenlétéről is. Olyan alapvető kérdésekkel kell szembenéznünk, amelyek magyar nemzeti közösségünk sorskérdéseit érintik és amelyre nekünk – a magyarság ügyében elkötelezetteknek – kötelességünk választ találni” – mondotta, majd a kapott örökség átmentésére és békére szólított fel. „A hazáért tehát élni kell leginkább s nem meghalni. Élni itt, őseink földjén és továbbadni azt az örökséget, amelyet mi is kaptunk. A forradalom 12. pontjának szerkesztői „a mit kíván a magyar nemzet” kiáltványukban azt kérték, hogy „legyen béke, szabadság és egyetértés”. Tudták ők, hogy építkezni és fejlődni csak békében lehet. Ma sem kívánhatunk egyebet, mint ezt a békét. A békét itt közöttünk, erdélyi magyarok között, békét a velünk egy országban élőkkel, békét Európában és az egész világon”.

A püspök szavai után szinte hitvallásként csendült fel Ábrányi Emil: Él a magyar című versének legfontosabb gondolata: „Szentűl hiszem, akármit mondjatok, hogy a magyar nem vész el s élni fog!”, amelyet Puskás Cynthia-Laetícia, a március 15. tiszteletére szervezett szavalóverseny nyertese mondott el.

A rendezvény másik díszmeghívottjaként Dr. Zsigmond Barna Pál, a magyar országgyűlés képviselője osztotta meg gondolatait: „Ma, amikor állandóan veszélyeztetik a magyarság értékeit, – vagyis a jövőjét – ideje visszatérni 1848 eszméihez. Ideje van az ébresztésnek – az ébredésnek, a tiltakozásnak, a megújulásnak, a kitartásnak és a hétköznapi munkálkodásnak. Igen, ma a hétköznapi hősiességre, a hétköznapok hőseire van szükségünk, bátor emberekre! Mert ma bátrak mindazok, akik minden anyagi és egyéb nehézség ellenére gyerekeket vállalnak. Bátrak azok, akik itt a Székelyföldön magyar munkahelyeket teremtenek, vállalkoznak, magyarul tanítanak, nevelnek, gyógyítanak, magyar közösségi életet szerveznek, legyen az kultúra, sport vagy bármi más, ami értéket hordoz magában. És azt is látnunk kell, hogy a tisztességgel ledolgozott, magyarként megélt mindennapok, a tisztességgel felnevelt magyar gyerekek mindegyike, kiállás magyarságunk mellett és annak bizonyítéka, hogy nekünk itt a Székelyföldön nem csak múltunk és jelenünk, hanem jövőnk is van” – summázott a képviselő.

1919. január 27-én halt meg Ady Endre. A százéves évforduló alkalmából Kézdivásárhely egyik versével adózott a költő emlékének a magyar nemzet ünnepén. Ady Endre: A tűz márciusa című versét Bajkó Edina színművésznő adta elő.

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnökének üzenetét Lukács Bence Ákos, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja tolmácsolta. „171 évvel ezelőtt ez a négy rövid szó magyar emberek millióinak sorsát fordította meg, és azóta is arra tanít minket, hogy egyedül akkor győzhetünk, ha büszkén vállaljuk nyelvünket, kultúránkat és nemzeti jelképeinket. Hiszen akárcsak 1848-ban, úgy ma is igaz, hogy csak a jövőjük érdekében együtt cselekvő erős és öntudatos nemzetek állhatnak meg a birodalmi fenyegetésekkel szemben. Ezért amikor a forradalomra és a szabadságharcra emlékezünk, olyan férfiakat és nőket látunk magunk előtt, akik azzal mutattak példát Európának, hogy számukra a hazájuk volt az első, és közös otthonuk szabadságáért a rájuk törő túlerővel is bátran szembeszálltak. Meggyőződésem, hogy az ő hősies helytállásukból ma is erőt meríthetünk” – hangzott.

A műsort a magyarországi nemzeti rockzenekar, a Historica tette színesebbé, akik két saját dalt, a Nyerges-tetőt és a Kis magyar historica című szerzeményüket adták elő, valamint Tolcsvay László Nemzeti dalát. Az Ismerős Arcok: Nélküled című, nemzeti töltetű dalát Kalányos Roland, kézdivásárhelyi tehetség énekelte el.

Az ünnepség áldással, a himnuszok eléneklésével és koszorúzással ért véget.